Meghalt Major Kornél Kollégánk

Kimondjuk, leírjuk, de nem értjük. 

A tudatunk még tiltakozik, hogy elfogadja a megmásíthatatlan tényt: Kornél nem lép be többé a tanáriba, a tantermekbe, a műhelybe. Fanyar humorával többé nem dobja fel a napunkat, állandó derűjével többé nem csempész mosolyt az arcunkra.

A szavak nem csökkentik a fájdalmat, amit a hiánya okoz, de abban segítenek, hogy kifejezzük, milyen fontos volt nekünk. Hét éve volt a kollégánk, a barátunk. Ez idő alatt még egy hangos szóváltása sem volt senkivel. Csöndben tette a dolgát. Nagyon sokoldalú volt, több területen is számíthattunk lelkiismeretes munkájára. Mezőgazdasági gépészmérnök volt, de pénzügyi és vállalkozási ismereteit is átadta a gyereknek, ha arra volt szükség. Kornéllal nem lehetett veszekedni: türelmes volt, elfogadó és végtelenül nyugodt. Az a fajta ember volt, akitől nem tudtunk olyat kérni, amit ne teljesített volna. Ha kellett, órákon át vitte körbe traktorral a diákokat, ha kellett, főzött a tantestületnek, fenyőfát ajándékozott az iskolának, vagy fuvarozta a bicikliket, amikor hétvégén túrázni támadt kedvünk… és vég nélkül lehetne sorolni, amit tőle kaptunk.

Kornél jó ember volt, önzetlen ember volt. Nagyon fog nekünk hiányozni.

„Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.”

/Kosztolányi Dezső/